Beavatódtam, meghaltam...

Megvan, lefutottam a 42.2 km-t!
Kvázi meghaltam, testileg is és lelkileg is. Azt hittem, nagyobb lesz az örömöm. Na, de kezdem az elején.
Szóval szeptember 17. óta futottam 19-én 10 km-t, 24-én 6 km-t, 26-án 14.6 km-t (ezt az aznapi Sparthatlont teljesítők tiszteletére, köztük a példaképemért, Lubics Szilviért. :)), október 1-én szintén 10 km-t, majd 3-án 5 km-t.
Egyszerűen meguntam az örökös őrlődést, hogy "Jaj, most akkor fussak ősszel maratont, vagy halasszam tavaszra?" Tudtam, hogy képes vagyok rá, csak azt nem tudtam eldönteni, hogy jó-e, ha 9 hónapnyi futás után, az ötlet megszületése után összesen 36 futással a hátam mögött, amiben csak egyszer volt egy 30 km-es táv, futok egy maratont. Nem akartam elkapkodni, mert ettől sokan óva intettek, de közben meg közelgett október 11., a budapesti Spar maraton, amin, vagy inkább, amikor szerettem volna én is maratonistává válni.
Két hete még 99%-ban lemondtam róla, majd úgy döntöttem, mégis, hogy "csakazértis" megpróbálom. Mit megpróbálom, megcsinálom! Hát kihordtam és megszültem 6 gyereket, én ne lennék rá képes? :)
A Spar maraton hétvégéje nekem nem lett volna jó, ezért erre a hétvégére gondoltam. Tegnap még említettem is a tesóimnak, hogy ma megpróbálom, de akkor még én is úgy álltam hozzá, hogy na, majd meglátom.
Ma délelőtt igyekeztem viszonylag keveset enni: reggel a szokásos zöld turmixom (100g rukkola, 2 nagy banán, 1 nagy alma, 1 liter víz, fél citrom leve, és 1 evőkanál chiamag összeturmixolva.) Ebédre 2 banán, majd készítettem 10 szem datolyából, fél liter vízből, egy citrom levéből és 1 evőkanál chiamagból turmixot és azt vittem frissítésnek. Egy bokorba raktam a a palackot és kb. 10 kilométerenként ittam belőle.
Délután 2-kor indultam. Az első kilométerek gyorsan teltek. Nem hiányzott a zene sem, pedig mindig szoktam zenét hallgatni. Nem tudom pontosan mikor, de viszonylag elég korán el kezdett fájni a belső bokám, a bokacsont mögött, ahol nekem szokott. Szerencsére egy idő múlva eszembe jutott, hogy mit szoktam ilyenkor csinálni: két talajfogás között a hátul levő lábfejemet nyújtom, azaz hátrafeszítem picit, ill körözök vele gyorsan. Ez bevált. Nagyon jól elmúlt a fájdalom, bár még néha előjött, de ezzel a technikával mindig kb. 1 perc alatt sikerült elmulasztanom.
Kb. 17. km-nél gondoltam azt, hogy de hülye vagyok, fogjam már fel, hogy én max. egy félmaratonra vagyok kalibrálva. Ezért elhatároztam, hogy lenyomom a 21.1-et és onnantól egy-ezek, azaz, mindig csak még egy km-t futok tovább még. Ez egész jól kitartott a 30 km-ig.
Ott az a gondolat segített tovább, hogy nem éreztem azt a mérhetetlen kimerültséget, mint az első 30 kilométeremnél, ezért tovább egy-eztem. 34 km-nél már tudtam, hogy megcsinálom. :)
Onnantól a szüléseim adtak erőt. Már hatszor szültem és ezért tudom, hogy baromi erős vagyok, pedig a szülésekre nem is lehet edzeni.
Bocsánat a férfi olvasóimtól, de most olyan leírás következik, amit inkább anyatársaim értenek.
Szóval már nagyon fáradt voltam. A 35. km-nél megkérdezte az egyik utcabeli, hogy hol tartok és elismerően bólintott. De én tudtam, hogy még sok van hátra. Kb. 37-38. km-nél éreztem úgy, mint a 8 cm-es méhszájnál: hullafáradt vagyok, de még mindig viszonylag nehéz szakasz van hátra. 40 km: végre 10 cm-es a méhszáj, azaz teljesen kitágult a méh, lehet nyomni, ha jönnek a tolófájások.
Most persze nem jöttek, de toltam becsülettel az utolsó 2.2 km-t.
Az volt a legnehezebb, hogy magányos voltam. Annyira vágytam arra, hogy a családom kijöjjön az utcánkba és legalább az utolsó körben hangosan biztasson, drukkoljon, de nem jöttek. Tanulság: ha azt akarod, hogy drukkereid legyenek, akkor szólj, mondd el nekik, hogy ezt szeretnéd. Mondjuk a fiamnak mondtam, de ő a 10 éves fejével sajnos elfelejtette.
Sajnos ez rányomta a bélyeget az első maratonom végére. Azt gondoltam, hogy ha készen vagyok és megosztom az endomondoval a futásom, majd azt fogom kommentelni, hogy "Ez egy nagy szart sem ér ez az egész." Végül nem kommenteltem semmit.
Azt éreztem, hogy utálom a futást, mert mit érek vele, ha a családomnak ennyire nem vagyok fontos. Azt mondogattam magamban, hogy de igenis jó vagyok, jó anya, jó feleség, ügyes futó és szeretetreméltó. Nehéz volt a családom nélkül hinnem magamnak.
Azért éreztem egy ici-pici örömöt, amikor végeztem (4:22:04), de inkább keserűséget. És igazából magamat hibáztattam.
Amikor hazaértem, először észre sem vettek a többiek. Hangosan szólt a zene, a gyerekek úgy csináltak, mintha rendet raknának, a férjem mosogatott. Én reszkettem a kimerültségtől, ezért bementem a szobánkba és bebújtam a takaróm alá. Itt jöttem rá, hogy fekve is remekül lehet nyújtani. :)
Majd végül a nagy zenebonában meghallotta a férjem, hogy kiabálok neki és odajött hozzám. Én sírtam, ő meg sajnálkozott, hogy nem szóltam neki, hogy mire vágyom. Később megettem 6 banánt, ittam vizet, majd a férjem készített nekem egy jó forró fürdőt, ami csodát tett velem.
A facebook-on rengeteg like-ot és elismerő szavakat kaptam, amik nagyon jól estek, ezért rá kellett jönnöm, hogy vagyok olyan "kicsi" lélek, hogy ezekre még szükségem van. De sebaj! :)
Most itt pötyögöm az érzéseimet és az esti salátámat eszem.
És büszke vagyok magamra, mert mindezt alacsony zsírtartalmú nyers vegán étrenden (80/10/10) vittem véghez és az imádott kis piros Vibram Fivefingers Bikila LS-emben (én már képtelen lennék másban futni. :))

Most az a terv. hogy márciusig nem futok félmaratonnál hosszabb távot, futom a kis 6-8-10 kilométereimet, időmtől függően. Szuper dolog futni, továbbra is ezt mondom és ehhez a hatáshoz nem kell ám 42.2 km-t futni. Most már ezt is tudom. :)
De baromi jó érzés mégiscsak. Na! :)

VÉGE

Azért még futok...

Augusztus vége óta nem jelentkeztem. Elkezdődött az iskola, óvoda, ami nem igazán kedvez annak, hogy rendszeresen fussak. :(
Azért futok ám. :)
Augusztus 31-én még ment egy 12km, szeptember 3. 10km, 5-én 3km, 8-án 10km, 10-én 5.3km, 12-én 5km, és 17-én 10 km. Sajnos azóta nem futottam, pedig már nagyon-nagyon hiányzik.
Viszont ez az utolsó 10 km már 52 perc alatt megvolt, ami számomra azt jelzi, hogy mégiscsak fejlődöm. :)
Elhalasztom a maratonomat a tavaszra. Addig igyekszem minél többe futni, továbbra is most már mindig Vibram Fivefingersben.
Most csak annyi a célom, hogy valahogy mégiscsak rendszeresen fussak, jólesőeket.
Sokáig...

Mélypont

Mélyponton vagyok testileg is és lelkileg is.
A vasárnapi első 30 km-em után annyira kimerültem, hogy másnap reggel két "szép" herpeszes hólyag fogadott a számon.
Kedden ment a szokásos 10 km. Csütörtökön a másik 10. Vasárnap ment volna 22 km, de annyira fájtak a bokáim, a térdeim (eddig ezzel nem volt gond), hogy 14 km-nél feladtam. :(

Az fogalmazódott meg bennem, hogy a futás van értem, nem én a futásért. Január óta futok rendszeresen. Szóval még egy éve sincs. Nem vagyok alapból sportos alkat, így nem csoda, ha a szervezetem ezerrel jelez, hogy túl korai még nekem idén ősszel egy maraton.
Így a józan eszem.

De közben meg nagyon vágyom rá....

Azóta szerdán volt egy könnyed 8 km.
Majd meglátjuk....

Az első harmincas

Kedden ment a 10 km, 57:47. Egész jó idő ahhoz képest, hogy kicsit nyögvenyelősnek éreztem, mert én hülye már megint ettem halat, kecskesajtot. Megfogadtam, hogy többet soha. És azóta tényleg "tiszta" is vagyok, divatosan szólva nyers vegán, méghozzá alacsony zsírtartalmú nyers vegán. (80/10/10). :)

Csütörtökön újabb 10 km, de ez nagyon lassú volt, mert a 10 éves fiam is velem tartott az első 3 km-en. Történt ugyanis, hogy ezer éve könyörög egy saját telefonért. Megmondtuk neki a férjemmel, hogy oké, kaphat, ha kitűnő lesz a bizonyítványa év végén. Nos kitűnő is lett, meg nem is, mert szorgalomból csak 4-est kapott. Így kitaláltuk, hogy oké, kaphat, azzal a feltétellel, ha elkezd végre a heti egy szem úszáson kívül valamit sportolni. Persze semmi nem tetszett neki, így jött az ötlet, hogy fusson velem. :) Ha nincs kedve valamikor: semmi gond, csak akkor a következő futásig nálam lesz a telefonja. :)
Szóval így lett 1:02:15.

Vasárnap ismét a fiammal kezdtem. Az első 3 km-en jött ismét. Csak bosszantó volt, hogy nem kötötte meg rendesen a cipőfűzőit, így amikor már a második cipőfűző miatt álltunk meg, megállítottam az Endomondot, és sajnos azt hittem, hogy sikerült újraindítanom, de kb. 3 km-nél jöttem rá, hogy nem, sőt még a telefonomat is majdnem teljesen kikapcsoltam. A fiam hazament, aranyosan integetett a fordulónál én meg róttam tovább a köreimet. Az elmaradt 26 km-t akartam végre megcsinálni. Az első km-k olyan jól mentek, hogy elhatároztam, hogy inkább a jövő heti 30 km-t csinálom meg, mert akkor úgyis valószínűleg a menstruációmmal fogok bajlódni. Aztán az jutott eszembe, hogy milyen jó lenne most megcsinálni az egész maratont! Akkor meglenne már augusztusban és innentől kezdve minden hónapban csinálhatnék egyet márciusig. Hahh.....!
10 km után már éreztem, hogy nem lesz ebből ma maraton, kicsit el voltam szállva ezzel  gondolattal... :)
A 13. km után már szükségem volt zenére is, hogy kicsit terelje a figyelmem az "itt fáj, ott fáj"-ról és a monotonitásról. Igen, monoton volt és unalmas. :( Azt hittem, hogy a 38 évemmel én bőven érett vagyok mentálisan hosszabb távokhoz. Hát most megingott ez a hitem.
Amikor végre megvolt a 26 km, akkor eldöntöttem, hogy az a plussz 4 km már menni fog, hogy legalább az első 30 km meglegyen. Ment is, de ehhez már tényleg szívvel kellett futnom. Még kicsit szédelegtem is, amikor befejeztem és fájtak a lábaim. A csípőm, a bokám, térdem. Nem komoly fájdalmak ezek, azt érzem most is, de mégis...
Egy 0.33 l-es kis palackban vittem vizet, benne egy kiskanál chiamagot és egy fél citrom levét. Nagyon hiányzott a szénhidrát, legközelebb teszek bele vagy banánt vagy datolyát összeturmixolva.
Visszatérve a fájdalomra: az egyik, hogy rájöttem, hogy sokkal komolyabban kell vennem az erősítéseket, mert nagyon gyenge a törzsizomzatom. (Has, hát, derék, far.)
A másik, hogy rájöttem, hogy azért fájdul meg mindkét oldalon a belső bokám mögött lévő terület, mert mindig megfeszítem a lábfejemet. Folyamatosan felfelé feszítve tartom. Most hirtelenjében úgy segítettem ezen, hogy amikor már rendesen fájt, akkor 10-20 lépés erejéig amikor hátul volt a lábfejem a levegőben, akkor hagytam kicsit ellazulni, "lengeni". De valahogy a technikámon kéne alapvetően változtatnom, hogy egyáltalán ne fájjon sehol.

Most megint úgy érzem, hogy csupa önző, önigazolásos okok miatt akarom ezt a 42.2 km-t. :( Több, mint 3 óra elment ezzel a 30 km-rel is. (Nem tudok pontos időt mondani az elveszett első 3 km miatt.) Kell ez nekem? Jár ez nekem? Nem tudom?....

Pihenő hét

Szóval fájtak a bokáim és nem ment a 26 km, csak 10 km kedden. Azt nem mondom, hogy nagyon elkeseredtem, de azért eléggé szomorkás lettem. :(

Péntekre viszont már úgy éreztem, hogy jól vagyok. Az jutott eszembe, hogy akkor legyen ez a hét a pihenő hét, rövidebb távokkal, és akkor majd utána folytatom ott, ahol abbahagytam.
Őszintén szólva nagyon nem volt kedvem menni pénteken. Húztam, halasztottam az indulást, pedig csak 8 km volt aznapra előírva. Aztán annyira belejöttem, hogy az lett eddigi leggyorsabb 8 km-em: 39:50.
Egy kissé kislányos gondolat volt a motivációm, hogy 40 perc alatti legyen az időm: arra gondoltam, hogy ezen múlik a férjem élete. :) Ennyire még sosem fulladtam ki a futás végére, de nagyon jól esett így is és jó érzés, hogy rajtam nem múlik a szerelmem élete. :) Ő utána csak nevetett a motivációmon, de gratulált a jó időeredményhez.

Vasárnap este 12 km-t futottam Az utolsó mohikán című film zenéjére. Kilian könyvében olvastam, hogy neki is sokszor egy jól megválasztott zene az, ami segít átlendülni egy-egy holtponton. Ennek a filmnek a zenéje tisztára libabőrössé tesz már lánykorom óta, úgyhogy ismét minden nagyobb erőfeszítés nélkül sikerült egész jó időt futnom: 1:07.37.
Most először futottam a maratonra felkészülésem alatt nem a Fivefingersben, hanem a Nike 2.0-ban. Azt gondoltam, hogy így kímélni tudom a bokáimat. Hát nem. Most is fájnak kicsit, ráadásul két helyen vízhólyag is lett a lábamon, ami a vff-ben sosem szokott lenni.

Úgyhogy most az a tervem hogy megpróbálom újra azt a hetet, amikor 10-10 majd 26 km az adott táv és ha nem sikerül, vagy túlságosan elszáll megint a bokám, akkor egy darabig, míg elég erősek nem lesznek a lábaim, akár hetekig, hónapokig is, csak heti háromszor 8-10-12 km-t futok. És onnantól folytatom tovább a maratoni felkészülést. Meglátjuk...

Viszont a hatásomra elkezdett futni az egyik öcsém és az egyik bátyám is, ill. a bátyám ráállt a gluténmentes étkezésre is. Nagyon-nagyon örülök, mert már nagyon régóta mondogatom finoman a bővebb családomnak is, hogy mik lennének a minimum az étkezésben, de nem hallgattak rám sosem és most hirtelen ketten is. :)
Bárcsak a szűkebb családom, és főleg a férjem is egyszer csak képes lenne a változtatásra!

Tudom, hogy nem könnyű, mert sajnos még én is viszonylag sokszor "csalok". Pl. szombat este nem bírtam ellenállni a friss, saját kezűleg készített kecskesajtunknak. Annyira, de annyira finom! Aztán másnap, vasárnap a családnak sütött krumpliból is ettem egy keveset. Meg is lett a böjtje, mert futás közben úgy felpuffadt és feszült a hasam, hogy egy pillanatra azt hittem, nem is leszek képes teljesíteni a 12 km-t. Kívülről valószínűleg úgy nézhettem ki, mint más 6 hónapos terhesen....
Egy vegán ismerősöm, aki szintén mostanában kezdett el áttérni a nyers étkezésre írta a blogjában, hogy basszus, az ágyunkba se pisilunk bele, akkor miért mérgezzük magunkat tudatosan? Annyira igaz!
Az én "kisördögöm" mindig azt mondja, hogy de ez a pici mennyiség nem számít, nem árt. Aztán persze megtapasztalom, hogy de, igen...
Augusztus 17-én lesz egy éve, hogy belekezdtem a nyers vegánságba. De jó lenne idén augusztus 17-től tényleg tisztán nyers vegánnak lenni! :)

Lesz ebből őszre maraton?

Félek, hogy nem... :(

Kedden és csütörtökön 10-10 km-t futottam a 6. héten. A keddi volt az eddigi legjobb időm: 56:38, pedig eléggé döcögősen indult. Aztán annyira fájt szerdán a bokám, hogy csütörtökön csak egy nagyon lassú 10 km-t mertem bevállalni: 1.05:55. Igazából az motivált, hogy a bátyám annyira odavan tőlem, hogy 6 gyerekes anyuka létemre 10 kilométereket futkosok. Hiába, a hiúság nálam is bejátszik rendesen... :)

Vasárnap egy 26 km-es táv várt volna rám. De 1. megijedtem tőle, 2. annyira fájt a bokám már, hogy jobbnak láttam elhalasztani, 3. egyébként sem bírtam összehozni, mert vendégségben voltunk a Balatonnál és csak este fél tízre értünk haza.

Hétfőn sikerült eladnunk végre a családi autónkat, viszont ez este történt, emiatt nem tudtam menni. Kedden indultam neki, elég későn. És jaj... 1. Már az 5. km-nél éreztem a bokámat, 2. fejben is meg voltam ijedve, mert ilyen hosszút még sosem futottam, 3. annyira nem volt kedvem sokáig sötétben futni, mert félős vagyok.

Így ebből is egy 10 km-es táv lett, tűrhető idővel: 57:35. A mezítlábas cipős ismerőseimmel beszélgettünk arról, hogy sokunknak az a technikai hibája, hogy a súlypontunk előtt fogunk talajt. Scott Jurek nagyszerű videója segít ebben. A lényeg, hogy egy nagyon picit érdemes előre dőlni (véletlenül sem hajolni) egyenes derékkal. Így próbáltam futni és igaza van Zoli barátomnak, hogy így nagyon gyorsan kell szednünk a lábunkat, ami viszont eléggé gyorssá is tesz bennünket. Zoli pl. így futotta élete eddigi leggyorsabb 10 km-ét a napokban. :)
Amikor ilyen gyors tempóban futottam és erősen koncentráltam arra, hogy a vertikális mozgásom kicsi legyen, akkor szinte alig fájtak a bokáim, viszont ezt a gyors tempót 10 km felett egyelőre nem tudom elképzelni. Egyszerűen nem bírnám szusszal... :(

Szóval most kicsit el vagyok keseredve, mert megint fájnak a bokáim. Tartok tőle, hogy tényleg túl kezdő vagyok, túl edzetlen egy őszi maratonhoz. Ezt jelzi a testem. Mondjuk kíváncsi lennék, hogy akkor is így lenne-e, ha nem mezítlábas cipőben futnék és főleg ha nem aszfalton?

Egyébként meg ma van a névnapom és a férjemtől kaptam egy futóesőkabátot, ami abszolút jól jön a mostani időjárást elnézve. :)

Most pár napig pihentetem a lábam és meglátom, hogy honnan folytatom. Muszáj végiggondolnom ezt az egészet. Talán igaza van a férjemnek és türelmesebbnek kell lennem. Jó lesz az a maraton tavasszal is, mondjuk a szülinapom körül...

:(

5.hét

Már az 5. héten is túl vagyok. Megvolt az első kihagyásom. A keddi futásomat egyszerűen nem tudtam összehozni sem kedden, sem szerdán, de még csütörtökön sem. Állandóan valami családi dolog miatt kellett halasztgatnom. Nagyon rossz érzés volt, de rájöttem, hogy egy kimaradt edzés miatt még nem dől össze a világ, még fel tudok így is készülni egy maratonra.

Pénteken futottam kb. 10 km-t , vagyis futottam 1 órát. Sajnos kipurcant a telefonom képernyője, így vele együtt szállt el az Endomondo app-em, amit nagyon-nagyon szeretek. Méri nekem az időt, megtett távot, sebességeket, meg minden mást, ami igazából nem is érdekel engem. :) És zenét is a telefonomon tudok hallgatni futás közben. Szóval fogtam a férjem karóráját (nekem még az sincs) és így futottam 1 órát.
Vasárnap 22 km várt rám. Mert, hogy közben átváltottam egy másik edzéstervre. A BSI oldalán lehet feliratkozni az októberi Spar Maraton edzéstervére, amit Barát Gabriella edző állít össze. Ebben heti négy futás van és vannak a futások közben kis feladatok is. (Gyorsabb rövidebb szakaszok, stb.) Én a szombati futást kihagyom, így marad a keddi, csütörtöki és a vasárnapi. És a feladatokat is hellyel közzel végzem, ahogy jól esik. Egy kicsit muszáj magamra szabnom ezt az edzéstervet is. Az előzőt túl kevésnek éreztem, ezt egy ici-picit soknak. remélem mégis elég lesz nekem.
Szóval jól ment a 22 km is. Bár a bokáim ismét elkezdtek fájni, sőt, néha a bal csípőm is. Persze megint vff-ben futottam. :) A vége 2:14 perc lett. A félmaratoni táv részideje: 2:08:10. Bő két perccel jobb a májusi első fél maratonomnál. Ez nem sok, de az én szívemnek kedves. :)
Este jó alaposan bekentem a bokáimat Flexagillel. Szerintem nem lesz gond. :)

A kettővel ezelőtti posztomban írtam Kilian Jornettől idézetet, amikor arról elmélkedik, hogy igazából kiért, miért fut. Ezt az idézetet megosztottam az egyedül futunk facebook-os csoportban is, ahol ezt a választ kaptam rá:
Segítek Bogárka! A lelkedért futsz . Tapasztalatból mondom . Mint idősebb futó. Te Berta Mária Tőzsér . Állsz a testedből és a lelkedből . A lélek mondja meg ,hogy mit csináljon a tested . Ha megcsinálja Boldog vagy.

Hát nem valami fantasztikusan egyszerű és nagyszerű megfogalmazása az igazságnak? Én úgy megörültem neki. :)
Aztán két másik választ is találtam a héten magamnak. Az egyik, hogy azért akarok maratont futni, hogy a felkészülés adjon elég motivációt ahhoz, hogy kitartó legyek a futásban. Nagyon kezdő vagyok még. Soha nem voltam kitartó egyetlen sportban sem. Most viszont nagyon szeretném, ha ez a sport úgy hozzám nőne, hogy tényleg ne tudjak nélküle létezni. :)
A másik az alibi. :) Ha azt mondom a férjemnek, hogy ma 22 km-t kell futnom, mert annyit ír elő az edzésterv akkor nem bosszankodik, hanem maximum hüledezik, de szívesen elfogadja, hogy nekem most mennem kell. Ő csak a kínlódást látja ebben, az örömet nem. Sajnos...

4.hét

Kedden 45 percet kellett volna futnom, de nagyon későn tudtam csak elindulni, így 30 percet futottam. Cserébe viszont gyorsan: 180/perc lépésszámmal. Így 5.5 km lett. Mondjuk ehhez kellet az is, hogy nagyon dühös voltam. Szeretnénk eladni az autónkat és többek között egy olyan fickó jelentkezett, aki a telefonban mindent megígért, megegyezett a férjemmel, aztán idejött és olyan bunkó módon kezdte el fikázni a kocsinkat, hogy felkaptam rajta a vizet. Kiabált is velem, én meg ezt nehezen viselem. Végülis nem vette meg az autót én meg rohantam futni, hogy valahogy lehiggadjak. Erre mindig jó a futás...! :)

A csütörtöki futást péntekre halasztottam. 60 perc, 10.3 km. Nagyon jól esett a gyors tempó.
Vasárnap egy nagyon lassú hosszút futottam: 106 perc alatt 16.7 km-t. Igazából ez is jól esett, de most érzem a bokáimat és ennek nem örülök.
Még mindig azon tépelődöm, hogy erőltessem-e az őszi maratont, vagy sem? Ez a bokafájdalom nem tetszik nekem. Valószínűleg szerdára tolom a keddi futást és lehet, hogy előveszem mégiscsak a Nike Free Run-t.
Pedig annyira szerettem volna végig vff-ben futni...

Most már jönnek az egyre hosszabb távok, azaz sok időt vesz el most már egy-egy futás. Persze relatív, hogy mi a sok idő. Hétköznap 1-1.5 óra a nyújtással együtt, hétvégén 1.5, nemsokára kettő. A legutóbbi futásom alatt már éppen kezdtem egyre jobban érezni magam, elképzeltem, hogy milyen lesz majd, amikor a maratont futom és még képzeletbeli buzdító embereket is álmodtam oda, amikor elfutottam egy parkoló autó mellett, amiben egy fiatal anyuka a kb. 1 éves kis csemetéjével játszadozott. Persze rögtön lelkiismeret furdalásom lett. Nekem is inkább a gyerekeimmel, a férjemmel kéne lennem. Együtt vacsorázni, fürödni, mesét olvasni nekik...
De szükségem van ezekre az órákra. Annyira jó érzés, hogy van egy terv, ami alapján futhatok, zenét hallgathatok, gondolkozhatok, álmodozhatok, és valamennyire szabadjára engedhetem az érzéseimet. Kívülről szemlélve azt mondhatom őszinte szívvel, hogy igenis jár ennyi egy hat gyermekes anyukának.
De belülről nem ezt érzem. Ezt a belső, hamis érzést kell tudnom átalakítanom. Kóstolgatnom, rágcsálnom, emésztenem... és akkor remélem, hogy lassan átalakul.

Apropó emésztés: nem tudom mi van velem? Amióta hazajöttem az osztálytalálkozóról, lépten-nyomon "bűnözök" a nyers vegán étkezésben. De nagyon durván, még húst is eszem, fagyit, ránott gombát... :( Nem csoda, hogy újra teli vagyok pattanásokkal, és a kézízületeim is újra fájnak picit, dagadnak. Lehet, hogy emiatt nem bírta a bokám a mostani hétvégét? Muszáj erősnek lennem és nem ártanom a testemnek a főtt ételekkel, hússal, gluténnel, tejtermékekkel.

Futni vagy meghalni

A közelgő névnapomra kaptam Kilian Jornet Futni vagy meghalni című könyvét. Kilian mindössze 27 éves terepsíelő és terepfutó, többszörös skyrunning világbajnok. Gyakorlatilag amelyik versenyt kiszemeli magának, azt meg is nyeri és sokszor, mint legutóbb a Hardrock 100 mérföldes versenyt, pályacsúccsal. Őstehetség, ez biztos.

Szóval olvastam a könyvét, ami lebilincselő volt, mert pontosan arról írt, ami engem is foglalkoztat, hogy mi van egy futó lelkében, miért futunk.

A vicces az, hogy végülis a volt barátnője filozófiájával tudtam azonosulni, ami bizonyos szempontból ellentéte Kilianének:
"...neki nincs szüksége arra, hogy rajtszámot varrjanak a mellkasára és tudja, hogy a háromezer indulóból senki sem volt képes előtte célba érni, ezek nélkül is nap mint nap élvezi a természetet és a küzdelmet."

De ismerősek a következő dilemmák is, amit viszont már Kilian fogalmazott meg:
"...A családomért futok, és azokért, akik eljöttek, hogy segítsenek a versenyen, és akik annyira bíztak abban, hogy megcsinálom. Vagy lehet, hogy ez csak egy ürügy? Talán azért gondolom, hogy értük futok, hogy ne mentesítsem magam a döntéseim súlya alól, de nem állok meg, mert be akarom bizonyítani magamnak, hogy képes vagyok rá, és nem a többiekért, hanem magam miatt kell folytatnom?"

Őszintén sajnálom Kiliant, hogy mindig újabb és újabb rettenetes kihívásokra és az ujjongó tömeg csodálatára van szüksége ahhoz, hogy boldog legyen. Persze én is csodálom őt a kitartásáért, erejéért és azért, ahogyan az elméjével tud hatni a testére. De nagyon más világ az ő világa az enyémhez képest...


A múlt héten végülis pénteken futottam még 45 percet, 7.6 km-t. Vasárnap pedig 90 percet, 15 km-t. A vff-ben futottam, ami túlzottan bátor döntés volt, mert most érzem kicsit a bokáimat, ill. a jobb csípőmet is. Egyébként eszembe jutott már, hogy nem lesz-e akadálya a maratonnak a csípőm, mert erős a gyanúm, hogy  veleszületetten nem stimmel vele valami. Amikor én születtem még nem volt csípő ultrahang. Szimpla kézi vizsgálattal gyengének találták a csípőmet, ezért hetekig Pavlov kengyelt kellett viselnem. Illetve a terhességek alatt is sokat fájtak a csípőim, főleg az utolsó hetekben. Most is ilyen jellegű a fájdalom benne. Majd meglátjuk. Nem akarok ezzel kifogást találni, de ha muszáj, akkor komolyan fogom venni.

Örülök, hogy van egy gyönyörű családom és nincs adrenalinlöketekre szükségem a boldogsághoz.
Viszont egy másik nagy ultrafutó filozófiájával már teljesen tudok azonosulni:
"A futás számomra öröm, egyensúly, önismeret." Németh Csaba

3. hét Ismét a miértek...

Hétvégén 20 éves osztálytalálkozón voltam Budapesten. 3 óra alvás után hajnalban nekivágtam a pesti, budai utcáknak. Egy facebook-os csoport hatására (Egyedül futunk) a Gellért-hegyre is felfutottam, bár a végén már inkább csak sétáltam felfelé. De nagyon jól esett, hogy ez is sikerült. Összesen 80 percet futottam, kb. 11 km-t.
8-án kedden újabb 45 perc, kb. 7.5 km. Ez már végre itthon, a megszokott kis köreim. Viszont nagyot fájdult a szívem, amikor megláttam, hogy kivágták azt az erdőt, ami mellett futni szoktam... :(
Mindkétszer a vff-ben futottam és nagyon jól bírja már ezeket az időket, távokat a bokám, aminek nagyon-nagyon örülök. Viszont most a vádlimban van újra izomlázam. Ilyen már rég nem volt, akkor utoljára, amikor elkezdtem a mezítlábas technikát. Úgyhogy a csütörtöki 45 percet valószínűleg péntekre halasztom.

És a lélek: még a múlt héten az jutott eszembe, hogy biztosan azért akarom én ezt a maratont, mert nem vagyok a helyemen. Mert meg vagyok zakkanva a sok gyerektől, a hogyan továbbtól...
Nem tudom a választ. De csinálom tovább, mert nagyon jól esik futni. A testemnek is, de főleg a lelkemnek. Van még időm, hogy megtaláljam a válaszokat....

246 km

246km. Ennyit hozunk össze jó páran egy facebookon szerveződött csoportban július 1 reggel 8-tól július 11 délután 2-ig, hogy ezzel támogassuk magunkat és a Sparthatlonra készülődő Lubics Szilvit.
Többen fogadalmakat tettünk. Ki az édességről, kóláról mondott le (Lubics Szilvi a csokiról és a light kóláról :D), ki a futócuccok vásárlásáról.
Én bevállaltam erre a 10 napra 24.6 km-t, napi 10 perc erősítést és azt, hogy csak reggel és este nézek az okostelefonommal a leveleimre és a facebookra. Ez az utóbbi a legnehezebb vállalásom, mert függő lettem. Nekem ezek jelentik a külvilággal a kapcsolatot. Mert persze, váltok pár szót a pénztárossal is a boltban, vagy az óvónénivel, szomszéd bácsival, de sok baráttal, ismerőssel csak ezen a virtuális felületen tudom tartani a kapcsolatot. Viszont tényleg nem jó, hogy főzés közben is a gombokat nyomogatom, ahelyett, hogy a gyerekekkel beszélgetnék...

Kedden újra futottam 30 percet. Laza volt, de volt benne kétszer is egy kis emelkedő. Jól jött ez a kis kikapcsolódás, mert nagyon ki voltam borulva, mert aznap Siófokon ellopták a férjem hátizsákját, benne az összes iratával, a vadiúj videókamerával, fényképezőgépünkkel...
Szerdán erősítettem. Félix, a legkisebb fiam (2 éves) a földön mellettem tornázott, nagyon cuki volt, ahogy utánozott. Neki nagyon könnyű példát mutatni. A nagyoknak már kevésbé.

Az első hét

Vége az első hétnek. Hétfőn pilatest terveztem, de végül nem fért bele az időmbe. Nagyon bántott, mert lustának éreztem magam, de közben meg a sok házimunka, a család miatt nem volt elég időm igazából.

Kedden fél óra futás mezítlábas cipőben. 4 km-ig 180/perc lépésszámmal, majd még másfél km 176/perc-sekkel. Hű, nagyon lendületes, húzós volt. Éreztem is másnap a bokám, főleg elalváskor. Érdekes, hogy nekem mindig másnap fáj a bokám, ha kicsit túlterhelem a futással a még kezdőnek számító ízületeimet. Meg is ijedtem rendesen. Rögtön az jutott eszembe, hogy igaza van a férjemnek, túlságosan korai még egy maratoni távra készülnöm...Kishitűség...

Szerdán 40 perc pilates, csütrötökön újra 5 km lett volna, de megint elment a nap minden mással, pl a nyaralásra készülődéssel... Ja, és bekaptam valami vírust, így pénteken hajnalban arra ébredtem, hogy fáj a hasam és rohannom kell hányni, majd egész délelőtt fetrengtem, vagy őrült megfeszüléssel mutogattam végig az öcsémnek, hogy hogyan kell majd ellátnia az állatokat az alatt az egy hét alatt, amíg nyaralunk. Izgultam, hogy balesetmentesen le tudjam vezetni az autót a Balatonhoz, de szerencsére estére már olyan jól voltam, hogy egy 30 perces laza, lassú futás is összejött. Nagyon jól esett. Ez is a Vibram FiveFingersben. (vff).

Másnap nyaralás, homokozás, pancsolás, este 10 perc erősítés. Már nem fájt a bokám.

Ennek örömére vasárnap az előírt 60 perces futást (dögmelegben délután 3-kor tűző napon) szintén vff-ben csináltam. Nagyon lassú (többször álltam meg faepret, vadmeggyet, lepotyogott almát szedni és útközben falatozni), nagyon laza 9.3 km lett. Egyáltalán nem fájt a bokám utána és ennek nagyon örültem, mert a márciusi bokasérülésem óta ez volt az eddigi leghosszabb távom utólagos fájdalom nélkül vff-ben, ráadásul aszfalton.
Tegnap ráadásul elmeséltem röviden a tervemet egy friss ismerősömnek itt a nyaralóban. El mertem mesélni. Azaz kezdek újra bízni, hinni benne, hogy sikerülhet! :)
De tényleg az van bennem, hogy erőltetni nem akarom, de csak úgy simán feladni sem. Szeretném megtanulni, hogy milyen érett, felnőtt fejjel küzdeni az álmunkért. Megtanulni megkülönböztetni a riogatásokat a valódi realitástól.
Ha belegondolok, olyan sok álmom volt már és eddig mindegyiket feladtam, ami csak rajtam múlt. Egyedül az orvosi egyetemet csináltam végig, de akkor élveztehettem édesnyám bíztatását, hitét bennem.
Most egyedül kell végig járnom ezt az utat. Biztos, hogy egyedül...?

Miért

A nevem Berta. Egy gyönyörű nagycsaládom van, férjjel, 6 gyerekkel. Vidéken élünk, nagy kerttel, sok állattal.
Év elején kezdtem el komolyabban futni és rájöttem, hogy miért futnak olyan sokan, egyre többen. Számomra először az volt a legvonzóbb a futásban, hogy kiszabadulhatok egy kicsit a gyerekzsivajból, a háztartás körüli munkából. Segített, hogy ne zakkanjak meg.

Májusban sikerült egy félmaratoni távot futnom 2:09-es idővel. Aztán jöttek a kérdések a fejemben, hogy hogyan tovább?
Jó lenne egy maraton, vagy akár több is. Vonzanak az ultratávok stb. De minek ez? Mi célból? Az én feladatom most elsősorban a családom. Jó lesz az, ha kipipálhatok egy valamit a bakancslistámról? Mit érek vele? Jobban tudom ettől szeretni majd a férjemet, a gyerekeimet, magamat? Mert, hogy ez az igazi végső célom igazából. Más minden eltörpül emellett.

Nem csak azért akarom, hogy felnézzenek rám és csodáljanak? Hogy gratuláljanak és azt mondják, hogy "Ez igen! Nem vagy semmi!" Hiszen én most sem vagyok semmi.....
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy ezek nincsenek benne. De hiszek benne, hogy mire eljutok a maratoni táv végére, addigra ezek el fognak törpülni, sőt, remélem el is fognak tűnni.

Mert azért akarom lefutni a maratont, hogy erősödjön az önismeretem, hogy fejlődjek spirituálisan, növekedjen a kitartás bennem és nem utolsó sorban testileg is erősödjek. Nem utolsó szempont az sem, hogy a családomnak, főképp a gyerekeimnek példát mutathatok.

Ebben a blogban az edzéseimet fogom leírni. A fizikai részét is, de inkább a lelki oldalára, az érzelmeimre szeretnék fókuszálni.

Az már csak hab a tortán, hogy mindezt nyers vegánként szeretném véghezvinni és amennyire csak lehet mezítlábas cipőben. (Vibram Fivefingers Bikila LS)  Viszont mivel még csak most kezdtem nemrég a futást, ezért valószínűleg a hosszabb távokat még átmeneti cipőben egy Nike free run 2.0-ban fogom teljesíteni.

Ez alapján az edzésterv alapján szeretnék felkészülni:
Kezdő maratoni edzésterv

Hát akkor, hajrá! :)