Kvázi meghaltam, testileg is és lelkileg is. Azt hittem, nagyobb lesz az örömöm. Na, de kezdem az elején.
Szóval szeptember 17. óta futottam 19-én 10 km-t, 24-én 6 km-t, 26-án 14.6 km-t (ezt az aznapi Sparthatlont teljesítők tiszteletére, köztük a példaképemért, Lubics Szilviért. :)), október 1-én szintén 10 km-t, majd 3-án 5 km-t.
Egyszerűen meguntam az örökös őrlődést, hogy "Jaj, most akkor fussak ősszel maratont, vagy halasszam tavaszra?" Tudtam, hogy képes vagyok rá, csak azt nem tudtam eldönteni, hogy jó-e, ha 9 hónapnyi futás után, az ötlet megszületése után összesen 36 futással a hátam mögött, amiben csak egyszer volt egy 30 km-es táv, futok egy maratont. Nem akartam elkapkodni, mert ettől sokan óva intettek, de közben meg közelgett október 11., a budapesti Spar maraton, amin, vagy inkább, amikor szerettem volna én is maratonistává válni.
Két hete még 99%-ban lemondtam róla, majd úgy döntöttem, mégis, hogy "csakazértis" megpróbálom. Mit megpróbálom, megcsinálom! Hát kihordtam és megszültem 6 gyereket, én ne lennék rá képes? :)
A Spar maraton hétvégéje nekem nem lett volna jó, ezért erre a hétvégére gondoltam. Tegnap még említettem is a tesóimnak, hogy ma megpróbálom, de akkor még én is úgy álltam hozzá, hogy na, majd meglátom.
Ma délelőtt igyekeztem viszonylag keveset enni: reggel a szokásos zöld turmixom (100g rukkola, 2 nagy banán, 1 nagy alma, 1 liter víz, fél citrom leve, és 1 evőkanál chiamag összeturmixolva.) Ebédre 2 banán, majd készítettem 10 szem datolyából, fél liter vízből, egy citrom levéből és 1 evőkanál chiamagból turmixot és azt vittem frissítésnek. Egy bokorba raktam a a palackot és kb. 10 kilométerenként ittam belőle.
Délután 2-kor indultam. Az első kilométerek gyorsan teltek. Nem hiányzott a zene sem, pedig mindig szoktam zenét hallgatni. Nem tudom pontosan mikor, de viszonylag elég korán el kezdett fájni a belső bokám, a bokacsont mögött, ahol nekem szokott. Szerencsére egy idő múlva eszembe jutott, hogy mit szoktam ilyenkor csinálni: két talajfogás között a hátul levő lábfejemet nyújtom, azaz hátrafeszítem picit, ill körözök vele gyorsan. Ez bevált. Nagyon jól elmúlt a fájdalom, bár még néha előjött, de ezzel a technikával mindig kb. 1 perc alatt sikerült elmulasztanom.
Kb. 17. km-nél gondoltam azt, hogy de hülye vagyok, fogjam már fel, hogy én max. egy félmaratonra vagyok kalibrálva. Ezért elhatároztam, hogy lenyomom a 21.1-et és onnantól egy-ezek, azaz, mindig csak még egy km-t futok tovább még. Ez egész jól kitartott a 30 km-ig.
Ott az a gondolat segített tovább, hogy nem éreztem azt a mérhetetlen kimerültséget, mint az első 30 kilométeremnél, ezért tovább egy-eztem. 34 km-nél már tudtam, hogy megcsinálom. :)
Onnantól a szüléseim adtak erőt. Már hatszor szültem és ezért tudom, hogy baromi erős vagyok, pedig a szülésekre nem is lehet edzeni.
Bocsánat a férfi olvasóimtól, de most olyan leírás következik, amit inkább anyatársaim értenek.
Szóval már nagyon fáradt voltam. A 35. km-nél megkérdezte az egyik utcabeli, hogy hol tartok és elismerően bólintott. De én tudtam, hogy még sok van hátra. Kb. 37-38. km-nél éreztem úgy, mint a 8 cm-es méhszájnál: hullafáradt vagyok, de még mindig viszonylag nehéz szakasz van hátra. 40 km: végre 10 cm-es a méhszáj, azaz teljesen kitágult a méh, lehet nyomni, ha jönnek a tolófájások.
Most persze nem jöttek, de toltam becsülettel az utolsó 2.2 km-t.
Az volt a legnehezebb, hogy magányos voltam. Annyira vágytam arra, hogy a családom kijöjjön az utcánkba és legalább az utolsó körben hangosan biztasson, drukkoljon, de nem jöttek. Tanulság: ha azt akarod, hogy drukkereid legyenek, akkor szólj, mondd el nekik, hogy ezt szeretnéd. Mondjuk a fiamnak mondtam, de ő a 10 éves fejével sajnos elfelejtette.
Sajnos ez rányomta a bélyeget az első maratonom végére. Azt gondoltam, hogy ha készen vagyok és megosztom az endomondoval a futásom, majd azt fogom kommentelni, hogy "Ez egy nagy szart sem ér ez az egész." Végül nem kommenteltem semmit.
Azt éreztem, hogy utálom a futást, mert mit érek vele, ha a családomnak ennyire nem vagyok fontos. Azt mondogattam magamban, hogy de igenis jó vagyok, jó anya, jó feleség, ügyes futó és szeretetreméltó. Nehéz volt a családom nélkül hinnem magamnak.
Azért éreztem egy ici-pici örömöt, amikor végeztem (4:22:04), de inkább keserűséget. És igazából magamat hibáztattam.
Amikor hazaértem, először észre sem vettek a többiek. Hangosan szólt a zene, a gyerekek úgy csináltak, mintha rendet raknának, a férjem mosogatott. Én reszkettem a kimerültségtől, ezért bementem a szobánkba és bebújtam a takaróm alá. Itt jöttem rá, hogy fekve is remekül lehet nyújtani. :)
Majd végül a nagy zenebonában meghallotta a férjem, hogy kiabálok neki és odajött hozzám. Én sírtam, ő meg sajnálkozott, hogy nem szóltam neki, hogy mire vágyom. Később megettem 6 banánt, ittam vizet, majd a férjem készített nekem egy jó forró fürdőt, ami csodát tett velem.
A facebook-on rengeteg like-ot és elismerő szavakat kaptam, amik nagyon jól estek, ezért rá kellett jönnöm, hogy vagyok olyan "kicsi" lélek, hogy ezekre még szükségem van. De sebaj! :)
Most itt pötyögöm az érzéseimet és az esti salátámat eszem.
És büszke vagyok magamra, mert mindezt alacsony zsírtartalmú nyers vegán étrenden (80/10/10) vittem véghez és az imádott kis piros Vibram Fivefingers Bikila LS-emben (én már képtelen lennék másban futni. :))
Most az a terv. hogy márciusig nem futok félmaratonnál hosszabb távot, futom a kis 6-8-10 kilométereimet, időmtől függően. Szuper dolog futni, továbbra is ezt mondom és ehhez a hatáshoz nem kell ám 42.2 km-t futni. Most már ezt is tudom. :)
De baromi jó érzés mégiscsak. Na! :)
VÉGE
